Kerékpárral Pekingbe

    A köztudatban úgy él, hogy a NOB tiltotta meg a Paraolimpia kifejezést. Abcug NOB! Pedig nem. Akkor miért Paralimpia és miért nem Paraolimpia? Azért mert nem para + olimpia, hanem parallel, azaz paral + impia, párhuzamos olimpia.
Sokan úgy gondolják, hogy a Paralimpia szó a paraplégia (orvosi kifejezés az alsó végtagok kétoldali bénulására) és az olimpia szavak összevonásából adódik. Mások a görög para (melletti, hasonló) jelentésből arra következtetnek, hogy ez valamiféle "félsport, nem egészen sport"  Ezért hallani még ma is sokszor az egyébként helytelen Paraolimpia kifejezést. Pedig a játékok eredeti neve Stoke Mandeville Játékok volt.

    A II. világháború után dr. Ludwig Guttmann, az angliai Stoke Mandevill város kórházának vezetője kezdte meg a versenysport alkalmazását, hogy a háborús veteránok rehabilitációját segítse. Az 1948-as londoni olimpia nyitónapján megszervezte az első kerekesszékes versenyt kórházak és sportklubok részére Stoke Mandevil le-ben. Ezután az olimpiai játékokkal egyidőben négyévente megrendezték az angliai kerekesszékes atlétáknak ezt a nagy versenyt, amihez később más országok is csatlakoztak és az 1960-as római olimpián már a hivatalos olimpia országában tartották meg.
   
    Az 1972-es müncheni olimpia idején a mozgássérült, a látássérült és az amputált sportolók is csatlakoztak a játékokhoz. Ekkor váltotta fel az addigi elnevezést a Paralimpia név, amelyet az angol parallel (párhuzamos) és az Olimpia szavak összevonásával alkottak. Az új szó azt fejezte ki, hogy ez a sportesemény az épekével egyenrangú, párhuzamos olimpiai mozgalom. Korábban értelmi sérült sportolók is versenyeztek, őket a Sydney-ben történt csalás miatt Athénban kizárták a játékokból. Hallássérült sportolók nem vesznek részt a játékokon. Ők vagy az Olimpiai Játékokon versenyeznek, vagy a nagy hagyományú Siketek Világjátékán.
Bővebben itt:
Magyar Paralimpiai Bizottság
Paralimpiák története
Minden a Paralimpiáról

Új-Dél Wales határán,1500 km tekerés után

2000-ben Sydney-ben

Sydney Olimpiai Stadion  - Paralimpia 2000

további képek, leírások, napló stb ausztráliai kalandjainkról itt

    Mint már az előző postokban megírtuk, megvan a repülőjegyünk, lefoglalt szállásunk Sanghaiban - ahol az átállás és indulás előtti pillanatok fizikailag erősen  kimerítő időszakát fogjuk tölteni – ám fiskálisan majdnem nulla szinten állunk.
    Hasonló a helyzet, mint  4 éve athéni utunk végén, amikor is 2300 km-t letekerve Patra-ban hajóra ültünk, hogy 3 nap Adria után a biciglikkel megérkezzünk Triesztbe. Vasárnap volt, mikor  éjjel elhagytuk a görög partokat és éppen nem találtunk egyetlen nyitva lévő boltot sem. (Akkor 4-en voltunk! ) Végül egy trafiknak kinéző helyen vettünk egy csomagolt kenyeret és két doboz szardíniát, merthogy vége felé jártunk a pénzünknek is.
    Jelentősen rontotta túlélési esélyünket, mikor az egyik szardíniát nyitás közben a hajó fedélzetére (ott aludtunk) tálaltam. Vezeklésképpen a maradék 2 eurónkból vizet vettünk a hajó büféjében és bár tudtuk, hogy az alkohol tovább rontja helyzetünket, hiszen vizet von el a szervezettől, uzsonnára felbontottuk Gábor ajándékba vásárolt uzóját. Életünket végül Bielik Józsi mentette meg, mikor a Triesztben a transporter csomagtartójából grill csirkét, kolbászt és tálca Zlaty Bazan-t varázsolt elő. Persze tudtuk, hogy ott lesz, értünk jön és haza is fuvaroz. Titkon számítottunk rá, hogy étel is lesz nála. Bár ezt nem beszéltük meg. Hiába Józsi az egyik legnagyobb szívű ember a világon.

Nos, Patra és az Adria műveleti terület volt. Élesben játszottunk. Most  van még 6 hónapunk a felkészülésre, pénzgyűjtésre. 

További részletek olvashatók naplónkban!

..Jól benne voltunk a délutánban, ezzel a tempóval még legalább 4 óra út állt előttünk. Mindenesetre megettük a tegnap este készített szendvicseket, de ettől nem múlt el az éhségünk viszont még szomjasabbak lettünk. Mivel pár lerobbant ház volt a hegyoldalban, elmentem felderíteni őket. Az eredményről később így tudósítottuk a nagykőrösi médiákat:

"…..Az egyik bozótból előkerült egy aboriginal (ausztrál őslakos). Ekkor először és szerencsére utoljára ütköztünk a nyelv korlátaiba. ő is, én is, az angol más dialektusát beszéltük, ezért szigorúan vett párbeszéd nem alakult ki közöttünk. Leginkább az üres kulacs, a "víz" és az "inni" szó bírt számára jelentéssel. Sajnos a harmadszori vízszerzési próbálkozására is csak olyan színû valamit tudott felmutatni, amit mi később titokban jobbnak láttunk inkább kiönteni. Az ő részéről megnyilvánuló, iróniától teljesen mentes nyelvi minimalizmus és az a tény, hogy az arckifejezése és fellépése arra vallott, miszerint legfőbb kommunikációs eszköze egy méretes kés, gyors továbbhaladásra ösztönzött…"

Nem volt mit (t)enni utolsó esélyként a Melbourne-ben kapott másik citrom maradt. Kettévágtuk és felhabzsoltuk. Mondanom sem kell, hogy emelkedővel folytatódott az út. Aztán lejtővel. Aztán emelkedővel. A legdurvább emelkedők akkor következtek, mikor már 110 km felett játunk. Egymás mögött haladva és egymást túlkiabálva szidtuk azokat, akik egyenes utak helyett ilyeneket építenek. Egyetlen cél lebegett előttünk: beérkezni Cann River városába, bevágódni egy McDonalds-ba és fejenként 2 menü felfalása után ipari mennyiségű hideg sört elfogyasztani. Sajnos egyre inkább kezdett sötétedni. Már a kerékpáros szemüvegeket is le kellett venni, mert nem láttunk ki mögüle. Végre este 7-re, 137 km megtétele és 8 óra 46 perc nyeregben töltött idő után, áthajtottunk a helynek nevet adó patak felett és megérkeztünk a várostáblához. A tábla rendben is volt a város viszont hiányzott mögüle...

Görögországi napló (2004)

…Mélyen betolva a kerékpárokat a homokos fövenyre, közvetlenül a víznél, ahová már a parti reflektorok fénye sem ért el, egy szállodához tartozó strandon ütöttünk tanyát. Mindegyikünk válogathatott a kint hagyott napozóágyak között és még asztalunk is volt, ahol virslit főzhettünk. Kell ennél olcsóbb szállás? A hálózsákokba bújva a tenger hullámzását hallgattuk, miközben a látóhatáron felbukkanó hold ezüstös hidat épített a vízre.
Előbb a nap kelt, aztán mi. Nem bántuk, mert így legalább kicsit felmelegedtünk.
Még hajnal volt, de gyorsan reggelihez terítettünk a homokban, mert ki akartuk
használni a korai ébredést. Éppen abban a pillanatban, mikor az ételt magunkhoz
vettük, megjelent egy zord, nagydarab fickó és az álmos reggeli napsütésre a bicskánk
felöl érdeklődött. Zsolt éppen egy méretes vadászkéssel szeletelte a kenyeret, így
unszolásunkra megmutatta neki. Ekkor kicsit megjuhászodva, arra kért, hogy ha
befejeztük a reggelit, szíveskedjünk távozni.
Csak pár perc múlva döbbentünk rá, hogy a fickó alighanem a part őre lehetett és a beach card-unk  felöl érdeklődött...

...Szürkületi félhomályban, még éppen látva a vöröslőn vízbe bukó napkorongot, ott
álltunk az Adria partján. Az első kempingből elhajtottak, hogy nincs hely, de a
másodiknál szerencsénk volt. Pár perc múlva a szokásos munkamegosztásban
készültek a sátrak és a vacsora. Zsolt az előbbivel én az utóbbival foglalkoztam, míg
Pityu azt a hálátlan feladatot vállalta magára, hogy kezében egy sörrel összefoglalta a
nap fontosabb eseményeit. Vacsora után Istvánnal azért nem hagytuk ki az éjszakai
meztelen fürdőzést. Bár romantikusnak egyikünk sem gondolta a helyzetet, csupán
praktikussági okokból tettünk így, mivel a fürdőcuccok valahol a kerékpáros csomagok
legalján lapultak. Egy hollywoodi film sem végződhetett volna szebben, mint az az
este, amint a ragyogó telihold a tengerbe bukva két izmos, ámde funkció nélküli
férfisegget aranyoz be.